ősszel

Már több mint egy hónapja sárgulnak odakint a levelek…

Azóta állok egy hideg, márvánnyal boritott teremben és nézem azt az arcot. Egy félreolvasott vonás úgy szúr sziven egy hosszú és vékony pengével, hogy nem érzem a fájdalmat, csak talám mikor a bőrön halad szépen, lassan keresztül és a markolathoz közeledve egyre mélyebb és magasabb sebet vág magának, egészen addig míg eléri a szívem helyét, hogy ott egy aprócska szúrással hatalmas kárt okozzon. Én pedig csak bámulok lefelé, és nézem azt a szép, már-már giccses markolatot, egy műalkotás apró kövekkel és cirádákkal boritva. Közben a szemem sarkából véres könnyek indulnak el lefelé. Lassan, a gravitációnak nem engedelmeskedve, pontosan a seb felé, hogy ott a résen keresztül újra eljussanak ahhoz a szervhez ami kipumpálta őket belőlem. Talán órákig is tarthatott a holyamat. A tőr markolata egyszercsak elválik a pengétől és csörömpölve a márványpadlóra zuhan, majd eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Csak egy heg marad utána és egy acél tüske ami a szivemet szúrja, most már leírhatatlan fájdalmat okozva…